Az 1. születésnapomra – coming out – avagy milyen volt az aya tripem?
2001 augusztus 28-án lettem 48 éves. Akkor ünnepeltem az 1. születésnapom
Mesélek Nektek. Egy teáról. Egy teáról, amit a “lélek indájának” hívott növényből főznek. Amitől úgy álmodsz – mint még soha. Megérthetsz sok mindent – magadat és a világot. És sokkal többet.
Megjegyzés: Az itt olvasott dolgok eleinte nagyon furcsák lehetnek. De amikor megijednél, kételkednél – olvass tovább. Találhatsz olyat, amit máshol nem és egyszer aranyat ér majd.
Amit itt írok – ez a tripem története. Van egy másik utazás is. Ami hasonlóan mély. Az nyilvános.
Ez itt – mélységesen személyes dolog. Kérlek, ha eljutottál idáig – ne osszad meg senkivel, hacsak nem beszélünk előtte és azt nem mondom: mehet! 🙂 Köszönöm.
Honnan indult?
Túl voltam két majdnem szakításon.
Az egyik esetben a hölgynek volt társa csak nem volt benne biztos – mert előtte, hogy szóba állt velem, már 4x szakítottak.
A másik hölgy éppen a szakításon volt túl és úgy randizott velem. 6 hetet jártunk. Közben elmondta, hogy milyen rettenetes ember a volt párja. Aztán 6 hét után visszament hozzá. Mint mondta, nem tudott ellenállni neki.
Mivel már sok mindent kipróbáltam – jógáztam akkor vagy 9 éve – és hallottam az aya-ról és gondoltam, hogy a fájdalmat segít majd kibírni, másrészt biztosan bennem van a baj, ezért, hogy helyrerakjunk dolgokat – próbáljuk ki.
Hol hallottam először róla és kiktől kértem-kaptam véleményt?
Előtte kb. 1 évvel egy barátom mesélt róla. Gondoltam magamnak: a hülye drogosok! És hogy: soha nem fogok ilyet kipróbálni.
Aztán telt az idő. Valahogyan felmerült bennem, hogy mégis. És következő év februárjában beszéltem egy jó barátommal Klaus-szal – ő 15 évvel idősebb, tapasztaltabb. Nagyon régóta ismerem. MIT, Harvard és mellé túl okos. Nagyon sokat tud beszélni.
Felhívom őt telefonon, hogy megkérdezzem mi a véleménye az aya-ról, hogy menni akarok.
Nem hagy kérdezni sem, belekezd egy történetbe ami 1 órás. Kérdezi: olvastam-e Michael Pollan-től a How to change your mind? könyvet. Mondom nem. Azt mondja, olvassam el. Ez a pszichedelikumok titkos történetéről szól. Majd meséli, hogy a teljes családjával (felesége + 2 lány) elmentek LSD-zni és jó volt.
Egyet köt a lelkemre: ha megyek, dupla adagot kérjek, mert az én agyamra a sima egy adag nem lesz elég.
Azaz: egyetlen kérdés nélkül(!) (még fel sem tettem a kérdést!) megkapom a választ tőle, hogy menjek-e.
Aztán írok dr. Harsányi Andrásnak – Nyírő Gyula Kórház pszichiátria vezetője volt sokáig amíg ki nem ment Tibetbe 9 hónapra. Jó ismerősöm, anyukám kapcsán (sajnos). Kérdezem: lehet-e bármi bajom tőle. Azt mondja: még nem volt olyan a praxisában hogy ebből baj lett volna. És hogy ismer, úgyis kipróbálom.
Ő összeköt Dr. Frecska Edével. Őt is megkérdem. Ő érdemi emailt ír: elküldi a The veteran’s journey prezentációját.
Ami Joseph Campbell The hero’s journey-ének katonai háborús veteránokra átdolgozott változata. Hogyan tudják aya-val a PTSD-t feldolgozni.
És arról szól hogy:
-minden történet hasonló
-van a hős aki hívást kap (“call”) – vagy megy vagy nem. Ha marad akkor az élete onnantól sivatag és nem ura az életének.
-ha megy, akkor vannak kapuőrök akik megállítják azokat, akik nem felkészültek
-ha átlép akkor mítikus lények segítik
-a csúcsán az útnak meghal és ott van egy döntése: vagy visszatér és akkor a közösséget szolgálja és elmondja mindenkinek a történetét vagy pedig ott marad a “másvilág”-on halottan
Elmondja még Ede azt is, hogy az aya trip 3 lába: előkészület, trip és utána a pszichológusi munka – de mivel nem ismerik a nyugati pszichológusok ezért a 3 láb egyike legalább hiányzik.
És elmondja azt is: ki megy tripelni: “Only the fucking curious, or who is totally messed up” – az utóbbit értsed úgy, Péter, hogy aki kétségbeesetten akarja a változást.
És még sok minden mást.
A keresés és az előkészületek
Eldöntöttem. Megyek.
Írok Danny Paradise-nak – ő egy jógi aki aya ceremóniákat is tart. Előtte 5 évvelről ismerem, mágikus véletlen találkozás kapcsán. Teljesen mágikus teljesen véletlen. Amikor előző este kívánok valamit – és következő nap teljesül, hogy vele találkozzam.
Nos kérdem, féljek-e. Azt írja: “aya is just like yoga: you have to put work in to get results. And remember: when it is the hardest: the spirit is love!”
Akkor még nem értettem. Mi is ez a spirit!?? 🙂
Miért is mentem? “Célok”
Hogy szeressem magam
Hogy ne féljek többé
Hogy ne bántsam azokat, akik szeretnek
DE
Ugyanakkor tudtam, hogy
aya will give you not what you want but what you need
Szóval: isvarapranidhana – avagy “jöjjön aminek jönnie kell”
És mélyen hittem ebben – azaz TÉNYLEG úgy mentem, hogy “lesz, ami lesz”.
És: a jógát előtte 9 évvel kezdtem. A jógában van yama és niyama – ez az első 2 lépcsőfok a 8-ból. Ezen belül a yama első 2 “ajánlása” (ezek nem parancsolatok…):
-ahimsa – nem ártás
-satya – igaznak lenni
gondoltam, hogy az aya után ezek majd jobban mennek.
Mert 9 évvel azelőtt mondtam, hogy akkor “próbáljuk ki mi az az ahimsa” – majd rá 9 évre 2020 március 12-én jóga közben eldöntöttem, akkor kipróbáljuk milyen a “satya” – igaznak lenni.
Még aznap szakítottam az akkor kb. 6 éves kapcsolatommal.
Megérkezés és első benyomások
Ahogyan a The hero’s journey-ben is van – a “hős” most én voltam, és először is oda kellett jutni a helyre.
A kapuőrök – akik távol tartják azokat, akik még nem állnak készen – működtek: majdnem lekéstem a gépet, aktívan kellett küzdenem azért, hogy felengedjenek. A busznál ami a reptérről a helyre vitt ugyanez volt a helyzet
Majd megérkeztem a helyre, amitől már előre – féltem (ami rettegéssel volt határos – nem féltem ANNYIRA, de NAGYON féltem).
Bementem, ott a földön matracok.
Volt már 2 srác, ember. Szokásosan viccelődni kezdtem velük. Mire ők rám néztek, egyáltalán nem mosolyogtak és megkérdezték:
-Is it your first trip?
Mondtam nekik, hogy igen.
–OK, we have only one advice to you: when it is the hardest – just accept it!
Ezzel abbahagyták a beszélgetést részükről és magukba mélyedtek.
Én ennél a pontnál gondoltam azt megint, hogy béreltem egy jó szállodát – direkt – hogy én most akkor megyek. 🙂
Ez nem vicc – komolyan megfordult a fejemben.
A ceremónia kezdete
Megjött Mo – bemutatkozott. Kb. 6 éve vezette akkor ezt a helyet. Előtte befektetési bankár volt, lement az Amazonasba meginni egy teát onnantól azt mondta, hogy ezt akarja csak csinálni. Így is lett.
Egy szerény, már-már gyengének tűnő, még nálam is alacsonyabb ember. Nem mosolygott ő sem. Elraktuk a cuccokat, telefonokat bezártuk egy külön helységbe szekrényekbe kulccsal, aminek a kulcsa nála volt – ennek később még lesz jelentősége.
Majd vissza a fő helységbe, ott a matracokon már ültek. 9-en jelentkeztek 6-an jöttek el.
Mo elmondta, hogy tipikusan ez az arány: sokan az utolsó pillanatban meggondolják magukat. Itt megint elgondolkodtam, hogy nekem kell-e ez az egész… De maradtam.
Arra gondoltam, ha azért jöttem, hogy ne féljek – akkor nem mehetek el.
Mo elmondta, hogy:
-gyertyákat gyújt, majd mindenki elmondja a kívánságát egy egy gyertya mellett amit magunknak gyújtunk
-az aya 2 alkalommal van az agyban nagy mennyiségben: születéskor és halákor
-2 kör lesz, a 2. kör 2 óra után, aki még kér teát majd jelzi
-ha bármi van, ő ott van
-have a nice trip
Majd körbehordta a teát. Én kb. egy kisebb vizespohárnyit kaptam, ami nem volt tele. Tudta, hogy ez az első tripem. Megittam. Megvárta.
Az első szakasz – “bemelegítés” és szép “képek” és részek
A tea megivása után hátamra feküdtem, mint mindenki más.
Néztem a plafont.
A plafonon mintákat kezdtem el felfedezni: női arc és szélmalom. Gondoltam, hogy “milyen jó, miket vetítenek a plafonra” (utólag derült ki, hogy ilyen NEM volt vetítve ez már a szer hatása volt).
Aztán láttam magam hirtelen amint egy 4 db-os virsli kibontott csomagba csúszok be a 3 virsli mellé negyedikként.😊
Kinyitottam a szemem – akkor láttam és értettem még mindent ami körülöttem volt a “való világ”-ban. Néztem balra a sötét konyhát – és arra gondoltam: a hatalmas egómnak most mondjuk meg gyorsan, hogy akkor most legyen nagy legény és védjen meg engem attól ami jön.
Aztán csak vártam, hogy jöjjön már a dolog! Történjen már valami. De nem történt. Furcsa érzésem volt, de nem tudtam, hogy ez már a szer vagy még csak a félelem.
Izzadtam. Egyre türelmetlenebb lettem.
Aztán hirtelen rájöttem, hogy bármi is lesz, az első hatása a teának már megvan: felismertem, hogy türelmetlen vagyok, és amíg az leszek, valószínűleg nem fog jönni. Ez is a kapuőrök egyike lehetett – gondoltam.
Úgyhogy azt mondtam: akkor most szépen várunk. Egész életedben türelmetlen voltál – most vársz.
És “csoda” történt: behunytam a szemem – és kastélyok, földek, csodás tájak jelentek meg. Olyan 3D-ben előttem lebegve, bejárhatóan minden oldalról megnézhetően, hogy ha játékgyártók ilyet tudnának, a Facebook-ot meg a Google-t is levernék piaci értékben 😊
Bődületesen szép jelenetek voltak.
Aztán ezt a képet rajzoltam le a füzetemre – mert gondoltam, hogy közben jegyzetelek.
A világ
FÉLEK – egy “dobozban”
Aztán kaleidoszkóp-szerű alakzatokat láttam a bal szememben.
Aztán megjelent egy hölgy, a bal szememben és csak a feje látszott kb. 30-35 éves lehetett, szép volt, rám mosolygott és megkérdezte:
–Jössz velem? Ha igen, megmutatom a világot amilyen valójában!
Én nem tudtam ellenállni, megfogta a jobb kezem és olyan erővel húzott amilyen erőt még soha életemben nem tapasztaltam.
Kivitt a FÉLEK négyzetem szélére és azt mondta:
–Itt vagyunk. Nyisd ki a szemed és nézd meg milyen a világ
Ami ezután következett két dologra emlékeztem:
-nem nyitottam ki, mert itt még nem mertem
-kinyitottam és rettenetesen féltem
Nem emlékszem pontosan, melyik történt.
A nagyobbik lányom
Ezt követően a nagyobbik lányomat láttam ahogyan akkor volt, 20 évesen, lila hajával.
Ült a volt bölcsődéjében a bölcsis székeken.
Én ránéztem és éreztem, hogy fél.
Telepátiával elmondtam neki, hogy innentől nem kell, hogy féljen tőlem, és hogy ne haragudjon, hogy bántottam és hogy innentől kezdve mindig szeretni fogom.
Második pohár
Eltelt két óra.
Mo:
–Dear travellers, 2 hours has passed by – you can take your 2nd glass of ayahuasca
Én kértem.
A 6-ból 2 vagy 3 ember kért – azt hiszem 2. A többiek már “Jól voltak”.
Klaus mondta – és azért is mentem, ha csináljuk, akkor csináljuk.
Mo egy nagyobb vizespohárral hozott, teljesen tele (!!!).
Rám nézett és azt monda, miközben a kezemhez ért:
–Peter, just drink it full
Megittam.
Innentől rettenetesen félni kezdtem.
Felálltam. Kértem Mo-t hogy hozza oda a telefonomat, hogy a családomnak hadd jelezzem, hogy jól vagyok és hogy minden OK – pedig nagyon nem volt, ekkor már bődületesen féltem, hogy most mi lesz.
Tudtam, hogy a teát nem lehet kiszedni belőlem.
Arra gondoltam, szólok Mo-nak hogy hívjon mentőt.
Mo odajött. Megkérdezte mi van. Majd:
–Peter, you cannot have your phone now. Trust me: your family knows that you are in a safe place and that it will be all OK.
Majd megfordult és faképnél hagyott. Én azt éreztem egy pillanatra, hogy átvertek: mi az, hogy nem adja oda a telefonomat!!!
Majd megfordultam, lefeküdtem vissza a matracra.
Nem kellett sokáig várni.
Extrém állapot kezdete
Elképesztő állapotba kerültem. Nincsenek rá szavak. Éreztem, hogy ez most már tényleg – az.
Először láttam utcákat, épületeket, nejlon köpenyes embereket. És a régi lakásunkban voltunk, Csepelen egy panelben.
És járkáltam közöttük. Nem értettem, hogy az aya ami ilyen jó – hogy lehet, hogy egy 70-es évekbeli filmet mutat, vetít.
Eltelt így vagy fél óra.
Igen – közben fel-fel kel az ember 10-20 másodpercre, akkor az ego próbálja összerakni mi is történik, de nem tudsz ébren maradni, visszahullasz az álmodásba.
És az álom – ott folytatódik, ahol abbamaradt. Nincs kiszállás. Ez az ego-nak rettenetesen ijesztő volt!
Szóval kb. fél óra után egyik ilyen felébredésnél hirtelen beesett mit látok: hát ez a gyerekkorom! És éltem vagy 2 évet benne.
Láttam apám, anyám, a húgomat. Velük éltem. Karácsony jött, Húsvét és teltek a napok.
Nem lineáris idő. Ki tudja hány év telt el így!
De legalább kettő.
És: ami az egonak rettenetesen félelmetes volt: ÉN FÉLTEM.
EZT MOST ITT 100000X -es BETŰMÉRETTEL KELLENE LEÍRNI.
Mert féltem. Nagyon.
A szép gyerekkor – amit annak hittem – félelemmel volt teli. Rettegtem. Folyamatosan.
A mai napig nem tudom, ebből mennyi volt az aya miatti alap félelem és mennyi az, ami a gyerekkorom miatti valós félelem volt.
Mindenesetre alapjaiban írta át a teljes gyerekkoromról alkotott képemet.
És megértettem, hogy miért félek a mai napig, rendszeresen.
Apám mindig elutazott. Anyámmal és húgommal már 6 éves koromtól (húgom akkor volt 2) egyedül maradtunk. Nem volt internet, sem telefon. Nem tudtuk utolérni apámat. Én voltam a családfő – az ágyam alatt kések, ollók, kalapács volt, ha valaki bejönne, meg tudjuk védeni magunkat.
És karatézni kezdtem 12 évesen, ugyanezért.
Alattunk egy cigánycsalád lakott valahonnan betelepítették őket. Állandó volt velük a vita, a veszekedés – állandóan hangosan buliztak. Anyám nem volt félős asszony. Illetve: hirtelen természetű volt: lement és megmondta nekik. Ezért aztán állandóan meg akartak verni minket.
Egyszer feljöttek és ránk törték az ajtót pont akkor amikor apám otthon volt, apámat megütötték többször engem azért nem mert anyám visszarángatott.
Felettünk egy munkanélküli (akkoriban!!!) alkoholista család lakott akik állandóan szintén buliztak. És kopogtak. Állandó kopogással idegesítettek minket, óránként 2 óránként véletlenszerűen. Tudták, hogy idegesít minket – szóvá tettük – onnantól nem volt megállás.
Apám nem volt otthon csak 1-2 hónapot, ez tartott kb. 5-6 évig.
A kinti világ is félelmetes volt nekem – kemény környéken laktunk az egész országból hasonló fazonokat telepítettek be egy új lakótelepi tömbbe.
És ami ezután következett – halál
Feküdtem valahol.
Kezeim a mellkasomon összefűzve.
Körülöttem emberek, álltak. Nem értettem mi ez.
Aztán beszélt egy pap. És tömjén-illat. És aztán minden ami kell. Temetés. Az én temetésem.
Beleláttam körülöttem a beszélgetésekbe. Voltak akik viccelődtek. Volt aki viccet küldött valaki másnak telefonon.
Engem eltemettek.
Utána 2 hónap telt el.
Én láttam a világot, és mindent – a halálom után. Két hónapon keresztül bolyongtam szellemként a világban.
Mind a temetés mind ez az állapot – hogy már nem tudtam megszólalni, visszamenni – elképesztően leírhatatlanul rettenetes volt. Félelmetes. 10-ből 10-es szintű félelem.
100000000x -os betűtípussal.
Ment tovább a világ. Egyetlen pillanatra sem állt meg. Torpant meg.
Nem akartam elfogadni. Steve Jobs jutott az eszembe. Felkeltem félálomban és arra gondoltam: Fuck you Steve Jobs! Most már ugyanott vagyunk és nem tudunk visszamenni. Nem tudjuk elmondani azoknak, akik szeretnek minket, hogy szeretnek.
És amikor ezt éreztem, megértettem, hogy minden pillanatban hatalmas döntéseket hozunk: arról, hogy kit engedünk magunkhoz közel, hogy kinek adjuk a figyelmünket, hogy kit szeretünk. És megértettem, hogy nem bánthatok többé embereket!
Elfogadhatatlan állapot volt.
Teljesen mélységesen meghaltam. Ez nem csak álom volt. Halott voltam. Elfogadhatatlanul halott. Szellem.
Most már utólag tudom azt is, mik a szellemek – azok akik még nem fogadták el a halált, a saját halálukat.
A halál – folytatódott
Olyan bődületesen szenvedtem már, hogy leírhatatlan.
Felkeltem kicsit időnként, az ego-m maradékának 10%-a volt ébren, és visszatekintett az álomra és azt érezte – megőrül, és elfogadhatatlan, felfoghatatlan ez az állapot.
Ahogy már írtam: az aya azért hatásos és rémisztő, mert felkeltem, de 10-20 másodperc után visszazuhantam és az álom ugyanott folytatódott ahol abbamaradt.
Rettegtem. Féltem. Bődületesen.
Nem akartam a halált.
Aztán a sokadik ilyen hullámban beesett két dolog amit még a trip előtt kaptam:
- “Peter, When it is the hardest – just accept it”
- “Remember – the spirit is love”
Felébredtem kicsit, ez eszembe jutott – becsuktam a szemem és azt mondtam: rendben, akkor meghaltam. Elfogadom. Mélységesen és teljesen (abban az állapotban az ember – nem hazudik és nem csal többet 🙂 tényleg úgy gondoltam! 100%-ig, mindenféle alkudozás vagy trükközés nélkül).
A halál vége
Abban a pillanatban: kinn találtam magam a világűrben. Lebegtem. Végtelenül könnyű voltam. És boldog. Korlátlanul leírhatatlanul boldog.
Jött egy űrhajó – tudtam, hogy beszállhatnék, el akart vinni, de nem volt kedvem. Élveztem a lebegést.
Felkeltem és a matracot – ami időközben vagy 20-30 centit is elcsúszott a faltól – a falhoz toltam. Az egóm maradék 1 ezreléke ami még magánál volt amikor felébredtem az utolsó biztos pontot kereste a világban – valamilyen támaszt. Tudta, hogy többé ő nem lesz, és én abból ami ott van az álomban már nem fogok visszajönni.
Ott és akkor a halál – és utána ami jön – visszafordíthatatlannak tűnt.
De ahogy lebegtem az űrben – megnyugvás volt.
A legfantasztikusabb történések – 1
Megint kinn találtam magam a világűrben. Lebegtem. Végtelenül könnyű voltam. És boldog. Korlátlanul leírhatatlanul boldog.
Jött Buddha – szemben lebegett velem az űrben. Teljesen koromsötét volt, csak ő volt és én. Beléptem a tudatába. Láttam a világot és mindent, amit ő lát.
Jött Jézus – szemben lebegett velem az űrben. Teljesen koromsötét volt, csak ő volt és én. Beléptem a tudatába. Láttam a világot és mindent, amit ő lát.
Láttam, tudtam, megértettem hogy Buddha és Jézus is ugyanilyen emberek voltak, mint Te vagy én – csak meghaltak és újjászülettek és onnantól mindent láttak.
Ennyi.
Minden végtelenül egyszerűnek tűnt. Sőt: ott akkor az is volt!
Az emberek megszületnek, élnek, meghalnak. És ennyi. Ez természetes.
Az egóm amikor felébredtem – elképesztően végtelenül utálta ezt a gondolatot! Mi az, hogy minden egyszerű!?
Ha minden egyszerű, akkor minek kellett ez a sok egyetem? Miért tanultam fizikát? Leírni a világegyetemet… (gyerekkoromban csillagász akartam lenni, sokáig).
És felkeltem és hangosan felröhögtem az egészre, mindenre amit tanultam, amivel az emberiség próbálkozik: “It is a nice try!”, jó kis próbálkozás. És nevettem.
És megértettem, hogy a cégembe be kell vonni jó embereket, erőseket, befektetőket, ez is ilyen egyszerű – ha valaha visszatérnék, meg kéne, hogy tegyem.
Aztán mint Neo-nak a Mátrixban a fegyverek ahogyan választott: körülöttem lebegtek az emberek, akik nekem fontosak voltak valaha is az életemben. Körbe tudtam őket forgatni, mint egy revolver tárját. Pörgettem. Aki elém került bele tudtam látni a fejükbe. És láttam, hogy hogy néztek rám. Én álltam középen.
Láttam, hogy mindenki alapvetően szeretett.
Láttam az egyik embert, az ügyvédemet, hogy arra gondolt, mosolygott: hogy mennyire AKARTAM mindig – bármit. És hogy: Péter, minek!?!? 🙂
Láttam a jelenlegi ingatlanomban a rész-tulajdonosokat (étterem-tulajok, osztott telken) és láttam, hogy 75 éves a Papa és hogy ő azt szeretné, ha megegyeznénk az ingatlanról, mert ő nyugodtan akar meghalni. Semmi mást nem akart tőlem, csak ezt 🙂
És így tovább…
A legfantasztikusabb történések – 2 – megértek…mindent
Még mindig kinn találtam magam a világűrben. Lebegtem. Továbbra is végtelenül könnyű voltam. És boldog. Korlátlanul leírhatatlanul boldog.
És sorban estek be a dolgok – ezt hívják kb. download-nak, azért írom angolul, mert 100% leírja az érzést: mintha bepotyogna minden doboz, kocka a helyére és minden a helyére kerülne. Felülről. Mintha letöltenék az ember agyába. Mindez erőlködés-mentesen.
Megértettem, többek között, hogy:
-boszorkányok, sámánok, értők
-hogy az emberek több szinten vannak ami azt illeti, hogy a másvilágnak, ahol voltam (ez nem a magyaros “másvilág”, hanem a másik világ, az a világ, amiről majd később még írok) egyre több részéről tudják, hogy létezik, és hiszik teljesen
Minden a világon egyszerű: Krisztus, Buddha, minden amit emberek látnak, hisznek, képzelnek, a szellemek gyerekkorunkban: mindez teljesen igazi!
És megértettem azonnal egy dolgot…
Ott és akkor – akik velem voltak, azt mondták ne tegyem és hogy vérmérgezésben fogok meghalni. Ez a Vágtázó Halottkémek zenekar egyik lemezborítóján volt rajta:
Ezt úgy éreztem, a hátamra kell tetováltatnom.
Ez lett.
Nos – akkor még nem tudtam mi ez. De egyáltalán nem. Csak tudtam, hogy valami ami tetszett, nagyon.
4 év múlva a tripemen abban a pillanatban amikor beesett MINDEN, megtudtam mi ez: SÁMÁN! És azt is: SÁMÁN VAGYOK! 🙂
Itt most leírva, részben természetes, részben őrültségként hat.
A legfantasztikusabb történések – 3 – és még tovább…
…megértem, hogy ez volt az a VILÁG, amitől annyira féltem. Amitől az egóm annyira félt.
Látok valamit, egy ketrecet, ahogyan az űrben lebeg.
Egy kötélen tartom a ketrecet.
A ketrecbe be van zsúfolva egy ember – aminek kilóg az egyik füle, keze és egy lába.
Lehajolok, és megölelem őt.
Tudom, hogy ő az egóm. Elmondom neki, hogy végtelenül szeretem.
Hogy tudom, hogy miatt is szeretett minden ember, aki körülöttem állt az űrben.
És hogy velem lesz ő mindig – de már nem ő lesz a főnök, de mindig vigyázni fogok rá, és szeretni fogom, ahogyan ő vigyázott rám idáig.
A legfantasztikusabb történések – 4 – és még tovább…
Megértem, hogy az embereknek körülöttem kell a szeretetem, teljesen. És hogy ők is szeretnek engem.
És megértem, hogy az egóm végtelenül szerethető és erős.
Aztán sötét lesz.
Nem látok semmit. Fekszem valahol, valami kövön. És átkarolok valamit. Valami szövet vagy micsoda.
Tapogatózom. Kissé fentről mintha fény szűrődne be. Talán a Hold?
És hol vagyok?
Tapogatózom.
Nézem a kezem. A tenyerem. Véres. Mi az amit markolok?!?
Ahogy a szemem hozzászokik a sötéthez – látom már: egy fehér valami…ez egy emberi test…egy ember, valami fehér szövetbe csomagolva.
Mivel még a “mennyország” hatása alatt állok – nem félek. Egyáltalán nem. Tovább vizsgálódom.
Aztán rájövök: ez JÉZUS. ÉN ŐT KAROLOM hátulról. Mit keresek itt?!? Mi ez?
Aztán bebújok a tudatába, a fejébe.
És látom, hogy…bizonytalan és fél!!! Hogy meghalt, de még nem került a mennyországba. És nem tudja még hogy az egész szenvedése nem volt-e hiábavaló.
Elengedem őt.
Felrepülök ki az űrbe, újra. Hátam mögé nézek. Ott egy végelenszer végtelen fal – mintha csupa gyertyából lenne. Ránézek a falra. Tudom, hogy ez az a fal, ahonnan mind jöttünk és ahova visszamegyünk majd.
Felnyúlok a falhoz a kezemmel, a jobb kezemmel. Átjön a falból energia, valami sárga izé a kezemre, a kezembe, a testembe.
Visszarepülök Jézushoz a sírba. Átkarolom. Adok neki abból az energiából ami a falból van. Mosolyog. Már nem fél.
Felébredek.
Sírok.
Megértem: ha Jézust a legnagyobb bizonytalanságában meg tudtam nyugtatni, innentől mindenkit meg tudok.
Magamat, is amikor félek.
Sírok és sírok. Örömömben.
A legfantasztikusabb történések – 5 – visszatérés
Megértem, hogy a falhoz vagyunk mind kapcsolva. Tényleg onnan jövünk és oda megyünk vissza.
Mind tudjuk. Csak nem akarjuk tudni.
Tudom, hogy a lány akibe utoljára szerelmes voltam – telepatikusan tudok neki üzenni. Azt hogy elengedem, és legyen azzal a sráccal akit szeret.
Tudom már, hogy az a célunk a világban, hogy a szeretetet hozzuk. A tiszta szeretetet. Mindenkinek.
És hogy a falból kapott energia az emberek között – szeretet.
És hogy a küldetésünk az, hogy szeressünk mindenkit körülöttünk. 🙂
Kezdek magamhoz térni.
Hullámzik a tudatom: visszahullok a halálba – a mennyországba – majd magamhoz térek. Nincs kedvem már visszajönni. Inkább halott maradok. Ha már egyszer végigmentem ezen az úton, már nem akarok többet meghalni. Ott maradok. A halál – nem is fáj. Semmi rossz. Akkor meg minek újra és újra próbálni?
Miért is jönnék vissza?
Aztán rágondolok arra, hogy mi volt a Hero’s journey-ben: vissza kell, hogy jöjjek, mert el kell, hogy meséljem mi volt a tripemen. Ezt tudniuk kell!
Eldöntöm: élni akarok! Vissza kell, hogy jöjjek, bármennyire is maradhatnék halott. Amitől már nem félek. Semennyire.
Jövök vissza…
Hányni akarok. Az aya tripen mindenki hány és fosik. Én nem. Most hányni akarok. Az egóm, a hétköznapi tudatom 5%-on van kb. vagy 3% vagy 2%. Visszanéz az egész tripre és nem akarja. El akarja felejteni. Nem akarja az aya-t a véremben. Mivel nem hánytam, nem ment ki, örökké bennem lesz. Kibírhatatlan tudat.
Így nem lehet élni. Gyenge vagyok és rettegek.
Megkaptam amit mondtak: én is őrültként fogom leélni az életem. Dr. Harsányi és Dr. Frecska összebeszéltek: rávettek a tripre, és most megőrültem, béna őrültként élem majd az életem hátralevő részét!
Átvertek!
Aztán látom anyámat, aki idősek otthonában fekszik, hasonló állapotban: őrülten és gyengén, nem is tud felkelni. Nem is akar. Látom, hogy milyen szörnyű lehet neki nap mint nap így élnie….
Hányni akarok végre! Legyen már vége az őrületnek. Menjen ki belőlem ez a szar szer!
Nem akarom mindazt, amit tanultam! Nem és kész!
Aztán megpróbálok felkelni. Látom, hogy mindenki már régen fenn van, beszélgetnek, néha felém néznek.
Aztán rájövök: innom kéne.
De üres a vizespalackom. Ránézek és a mellette levő srácra. Ő rám néz: “Should I bring you water”? Nem tudok beszélni csak pislogok. Hoz vizet. Felemeli a fejem. Belém önti. Még 3 perc – és végtelen energiát érzek.
Hallom hogy egy lány jobbra hány…
…és honnan jöttem rá, hogy születésnapos lettem?
Szóval – folytassuk – a születésnapomnál.
A lány mellett álltam éppen, aki előtte vagy 20 másodperccel valamennyit hányt (ez ott abban a környezetben normális dolog volt) – emiatt én felugrottam, odasiettem és megkérdeztem őt, segíthetek-e neki kivinni a lavórt. Ez utóbbi amúgy azért volt meglepő, mert kb. 10 perccel előtte még teljesen biztos voltam benne, hogy soha többet nem leszek normális, sőt: abban is, hogy teljesen valószínű, hogy meghalva akarok maradni.
A lány – miután odasiettem és megkérdeztem, segíthetek-e neki – rám nézett és azt mondta:
-Inkább mondd meg a neved!
-Péter vagyok – mondtam
-Tudod, Péter, az univerzum számokon és zenén keresztül kommunikál velünk.
Gondoltam magamban, hogy ez még ebben a helyzetben is kissé talán túl ezotérikus. Túl sok. De: mosolyogtam. Ő volt az a lány, aki kb. 11 órával azelőtt még egyáltalán nem tetszett mert túl sokat beszélt, túl hangosan ahhoz képest, ahol voltunk és amihez éppen készülődtünk. Legszívesebben úgy éreztem, lecsaptam volna, csak ne beszéljen ennyit és ilyen hangosan. Valójában az utazás előtt hatalmas volt a feszültség. Rettenetesen nagy. Most meg ránéztem és azt láttam: szép. Ragyogott.
Majd folytatta:
-Péter, tudod pontosan 1 éve a mai napon volt az első utazásom. Ez volt a negyedik. Az első utazásomon megtudtam, hogy egy év múlva ilyenkor újjászületek. Ez volt most az. És megtörtént. Egyébként, tudod, miközben álmodtam, egy angyalt láttam az irányodból felém jönni. Tudom, hogy Tőled jött. Soha nem láttam még élőben angyalt. Csodálatos volt. Kilépett Belőled, és felém sétált. Belém lépett. Örülök, hogy itt voltál velünk.
És mosolygott.
-Péter, mondj nekem két számot, ami eszedbe jut.
Bár 11 éve jógázom, sokat olvastam, varázslatos helyeken jártam, de ez még mindig, ott, akkor is kissé soknak tűnt.
Gondoltam (magamban mosolyogva, kicsit kételkedve): “ez mi már megint?!?”. De azért válaszoltam.
-47 éves lettem 7 napja – mondtam
-Akkor add a számjegyeket össze – mondta
-4 + 7 + 7 = 18 – mondtam
-Jó, és mi jut eszedbe erről a számról?
-Mondom: felnőtté válni? – mondtam
-Látod? Meg is kaptad. És mosolygott.
Hát – ilyen volt ez a hely és ilyen – a tea.
…és utána…
Kb. 20 oldalnyi teleírt “tanulság”, ami a trip után esett be.
Rengeteg (azért angolul írom, mert gyorsan gépelek, a füzetemben ahol ez le van írva angolul van)
Yoga is a way to connect to the source.
What is in the yoga sutras are all true.
Utóbbihoz magyarázat: a yoga sutra-k 3. fejezetét komolytalannak mesének hittem előtte 9 évvel! Aztán hazajöttem befeküdtem a kádba – kedvenc helyem – és kinyitottam a jóga szútrákat. Pont a 3. fejezetnél.
Ami még “viccesebb”, hogy ezek a siddhi-k azért vannak felsorolva, mert majd úgyis jelentkeznek “az úton” a megvilágosodás felé – de tudni kell, hogy ezek valójában szintén akadályok, amik elterelnek az útról…
“The term siddhi, perfection or power, which occurs only four times in the sutras, is used here to mean the supernormal powers. For a yogi, the powers noted in the previous sutra hinder the cultivation of samadhi, since they entice the mind back out into the realm of prakrti and thus are obstacles, upasargah, to the attainment of samadhi. But for those whose mind is outgoing, that is, interested in the enticements of the world, they appear to be desirable accomplishments. A beggar, says Vacaspati Misra, may consider even a meager smattering of wealth to be the fullness of riches, but a yogi should not think that these powers, which appear spontaneously, are the goal, and must reject them. For how, he asks, can a genuine yogi take pleasure in things that are obstructions to the real goal of yoga? That the siddhis are potential impediments to the goal of yoga is a widespread position in Indic traditions…”
és mik ezek?
“When samyama is performed on the three transformations, knowledge of the past and the future ensues.” (3.16)
“By performing samyama on the distinction between them, knowledge of the speech of all creatures arises.” (3.17)
“By bringing samskaras into direct perception comes the knowledge of previous births.” (3.18)
“From ideas, one can attain knowledge of others’ minds.” (3.19)
“By performing samyama on the outer form of the body, invisibility is attained.” (3.21)
“By samyama on karma, or on portents, knowledge of one’s death arises.” (3.22)
“By performing samyama on the sun arises knowledge of the different realms of the universe.” (3.26)
Nos. Utaztam én a trip során a múltba-jövőbe. Hallgattam a zenéket trip alatt. És értettem az összes nyelvet amin ment. Be tudtam bújni a teremben levők fejébe és láttam, hogy ők éppen merre utaztak, mit láttak. Jártam a Földön a halálom után és senki nem látott. Láttam a halálomat, át is éltem azt.
Mindez hirtelen – teljesen “normális”-nak hatott.
Meg tudtam különböztetni az ego reakciómat attól ami nem az.
Rájöttem, hogy rengeteg viselkedésem, gondolatom mögött a félelem van. Sokkal több mögött mint azt valaha is gondoltam.
Megértettem mi is a Pünkösd és mi a szentlélek. Mindezt úgy, hogy mélyen hívő katolikusoknak is tudtam vele teljesen újat mondani.
Mi az a karma – egy bársonyos szövet ami körbevesz mindenkit. A cselekedeteinkkel sértjük, sebezzük ezt a szövetet.